| |
A kárászi Istálló Múzeum a baranyai falvak jellegzetes gazdasági épületét, az ún. istállóspajtát mutatja be. Ez a sajátos megjelenésű épülettípus egy fedél alatt egyesíti a tároló funkciót betöltő és a cséplésnek helyet adó pajtát és az istállót. Nem csak a megyében jellemző, megtalálható a Dél-Dunántúl nagy részén is, német és magyar falvakban egyaránt. Bár ma már eredeti szerepét ritkán tölti be, jelenléte a falukép szempontjából meghatározó, sok helyütt helyi építészeti védelem alatt áll. Az istállóspajták jelenléte különösen akkor látványos és szembetűnő, ha az épületek az udvarral merőlegesen (az utcával párhuzamosan), ún. kereszttelkes elrendezésben épültek. Amennyiben a szomszéd telkeken álló épületek falai a rövidebbik végükkel érintkeznek, úgy az egymáshoz épült istállóspajták szinte falszerűen zárják le az udvarokat. Az épülettípus a tejelő állattartás jelentőségének növekedése miatt alakulhatott ki, és nyerhette el a jelenben is látható formáját. Megjelenését a 19. század második felére tehetjük, széleskörű elterjedését nagyban elősegítette a 20. század legelején az állatnevelés és állathízlalás (ló és marha) jövedelmezősége.
A dél-dunántúli istállóspajták leggyakrabban vakolatlan tégla vagy kőfalazattal készültek, és cseréppel fedték őket. Ismerünk vályogfalazatú istállóspajtát is, azonban a szilárd kőalapozás ez esetben sem maradt el. Sok baranyai és tolnai faluban tornácot, gangot is építettek hozzá, a gangra kinyúló tetőt, ill. koszorúgerendát fa oszlopsorral támasztották alá. Homlokzatukat gyakran tégladíszekkel, téglából kirakott mintázatokkal tették változatossá, esetenként hivalkodóvá. Némelyiken a gazda neve és az építési év olvasható, máshol állatalakokat mintázó vakolatdíszek láthatók, az istállóajtót olykor két oldalról keretező, egymással szembe néző lófejek díszítették, szimbólumként hívták fel a betérők és az úton járók figyelmét az épületre és a gazda szorgalmára. Ezekből a jegyekből, apró díszítésbeli, ízlésbeli eltérésekből érzékelhető leginkább, hogy az istállóspajta nem pusztán gazdasági épületnek, hanem a jó gazda címerének is számított. A gazdagságot, a falubeli parasztok munkaethoszát és a gazda szorgalmát is jelképezte.
Az épületek sokszor a lakóháznál is masszívabb kivitelben készültek, német és magyar gazdák egyaránt arra emlékeznek, hogy az istállóspajta építésére még a lakóháznál is nagyobb gondot fordítottak, gyakran mondják ma is: „a jószág helye volt az első”. Az istállóépítésbe csak az vághatott bele, akinek volt mit a jászol elé kötni, megvolt a jószágtartáshoz szükséges földterület és a biztos takarmánybázis (kaszálók, takarmánynövényekkel bevethető földterület). A belterjes állattartás számára leginkább a kőből és téglából épült, tágas, jól szellőztethető és a trágya kihordására, kezelésére is alkalmas istállók feletek meg. Ezért is terjedt el ez az épülettípus a bonyhádi tájfajta térnyerésével egyidőben. Mérete általában a gazdaság méretével, a föld nagyságával, a kaszálók kiterjedésével arányos volt, a módosabb parasztok nagyobb istállóspajtákat építettek. Láthattuk, hogy az istállóspajták a mintegy 80 évig tartó gazdasági konjunktúra (1870-es évek és 1950-es évek) idején nyerték el a ma is látható formájukat.
A kiállítás alapkoncepciója
A kárászi Istálló Múzeum épülete három helyiségből áll: istállóból, pajtából és a szénapadlásból. A kiállításnak az istálló és a szénapadlás ad helyet, amelyek további hét színtérre tagolódnak.
1. a. A Kereszturi család története
1. b. A Kereszturi család gazdasági épületeinek története (18. század vége - 1940)
2. Az új istálló felépítése (1940)
A kárászi Istálló Múzeumban az istállóspajta, mint épülettípus jellegzetességei az azt építő Kereszturi család nézőpontjából, a család történetén keresztül ismerhető meg. A bemutatott anyag nem egy társadalmi réteget, Kárász falut vagy meghatározott korszakot mutat be, hanem a Kereszturi család történetén, életmódján, mindennapi tárgyhasználatán keresztül mondja el e konkrét épület történetét, építését, illetve használatának történetét. A kiállítás belső aspektusból tekint ki a falu életére és a körülötte élő, hasonló helyzetű családok világára. Az istállóspajtát 1940-ben építették és 2008-ban, pályázati támogatás révén újult meg, a kiállítás pedig 2010-ben nyílt meg. Célja, hogy betekintést adjon e széles körben elterjedt épület mindennapi világába, úgy, hogy közben az azt használó család története és az épület funkcionális változása, továbbá a változás indítékai is megismerhetők legyenek.
A koncepció megalkotásakor fontos volt, hogy a színterekben (1-2) a jelenlegi istállónál korábbi, mára már eltűnt gazdasági épületek is megjelenjenek, hogy az istállóspajta gazdaság- és társadalomtörténeti kontextusa is érzékelhetővé váljon valamelyest. Megismerhetjük azt a korszakot is, amikor a család udvarán nem voltak istállók, amikor a marhákat a faluhatárban, az ún. szállásokon tartották. Fontos volt továbbá, hogy a család története is megjelenjen, hiszen mindig annak gazdasági lehetőségei, munkaereje határozta meg az épületek számát, helyét, kivitelét és állapotát. A kiállításban a kollektivizálás óta eltelt idő is hangsúlyos, az 5-8. terek az istálló használatának elmúlt 50 évet mutatják be. Az épületet eredeti rendeltetése szerint mintegy 20 évig használták, e korszak bemutatásával három kiállítási tér foglalkozik.
Az ismeretek egy része magyarázó szövegként került fel a kiállítás tablóira, más részük történetek, visszaemlékezések formájában olvasható, kommentárok nélkül. A kiállításban kevés a tárgy, mert nem egy tárgygyűjtemény létrehozása volt a cél, hanem a helyiségekben fellelt tárgyak múzeumi kontextusba helyezése. A kiállítás térbeosztása a múzeumot megelőző (raktári) állapotot, funkciót őrzi. A „nagy rendrakás” azaz a múzeum kialakítása előtt is olyan volt, mint most. Itt állt az újságtartónak (szemetesnek) használt jászol, a porfogó szecskavágó, a gondosan letakart szüretelőkád, a rendetlen raktárrész. Nem maradt bent azonban minden tárgy, azok nagy tömege miatt válogatni kellett, csak a kiállítási koncepciónak megfelelő, az adott térre jellemző, formailag és történetileg is reprezentatív darabok maradhattak helyben.
A kiállítás elkészítésével a tárgyak és környezetük új szerepet kaptak. Jelentőségük, és múltbeli szerepük felidézéséhez visszaemlékezések, családi fényképek, és levéltárban őrzött dokumentumok nyújtanak információkat. A levéltári kutatásokkal vált rekonstruálhatóvá a Kereszturi család családfája, a kataszteri térképek pedig a régi telekbeosztást és az egykori szállások helyét illetően nyújtottak megbízható adatokat. A tágabb térség (Hegyhát, Völgység) gazdálkodás- és társadalomtörténetét illetően elsősorban Andrásfalvy Bertalan és Zentai János néprajzi tanulmányai jelentettek fontos támpontokat, a helyi sajátosságokat pedig néprajzi gyűjtés során tártuk fel.
|
|
